Irodalmi Rádió Nyár

Hit Pályázat

Találkoztam Istennel

Találkoztam Istennel
mikor a hidegben rámfagyott a félelem,
hogy egyszer így magam maradok,
s nem lesz majd, ki ölelő kart ád majd nekem.
Ott álltam, s jéggé meredt körülöttem
a pillanat. Minden más rohant,
szaladt... a fák, az ég fényévekre suhant,
zigóta-létté sűrűsödtem,
éreztem magányom,
ahogy megküzdve létemért
pihegve fekszek' szerető anyámon.
Szemem még összeforrva, de lelkem, tudatom
őrzi minden rezdülését az Isteni létnek,
mely kísért hosszú utamon. S megkísért
az önző vágy: élnem kell, szeretnem kell,
s halnom kell egyszer. Most már tudom:
Valakikért.
Ott találkoztam Istennel.
Ott a jeges szél morajában...,
ott súgta oda, felpörgetett mindent,
hogy érezzem: minden elfecsérelt pillanattal
Isten ellen vétkeztem.
Megfogta arcom, s könnyem csókolta,
a magány adomány. Éreznem kell, s értenem:
hogy fényt, s jót kapjak, elég volna
önzőnek lennem. Állítsam meg az időt,
ha oly szép mit kaptam, több mint valaha
vágytam, vagy akartam. Állítsam meg ott:
ahol a szépség úgy megfogott, hogy rögtön
el is dobtam volna akár mindent, ahol láttam
mellettem mosolyogni őt: az Istent.

Ekkor elcsitult a szél, s fákon a jégcsapok
cseppekben mesélni kezdték nekem
a napfényes holnapot. Sírni kezdett a hideg,
ahogy felengedett a fagy. Találkoztam Istennel
ott a téli fák alatt.

Mária

A kora este már csendes a Notre-Dame
szemem lágyan siklik, a márvány-Márián
vakuk már nem villognak,
a templom nyugodt
gyertyát gyújtok mindért, ki otthon él
mind ki könnyezett, és azért is,
ki csak hazudott.
A gyertyák fényében életre kel az arca,
s csak szánakozva néz rám,
rám egy árva magyarra.

Azt mondták levetted már kezed,
s nem véded többé már hazám,
nem hiszek az átkozódóknak,
ahogy egy árnyék átsuhan Márián.
Fiad keresztjénél is nagyobb,
mit viselünk terhet, mi ostorozott,
meghurcolt magyarok.
Egymást áruljuk, s eladjuk sírva
átok sújt, s áldásod emel
mennyet ígér a földön, de tipor a sírba.

Messze visz arcod, az óceánon túl
ahol megtanultam élni, szeretni, s könnyezni,
úgy, ahogy a legszebben csak lehet: magyarul.
S csak nézlek téged, magyarok anyja,
nem emlékszem imára, csak a magyar szavakra.
Anya, szerelem, , otthon, és béke
fonódnak arcoddá az esti templomi csendben,
s gyertyalángban vibrál hazám ezer éve,
ott a reményünk, hitünk mind, a te áldó kezedben.

Megcsillan, majd erősen fénylik
az esti fény a márvány-Márián,
ahogy becsukódik mögöttem csendben
a Montreali Notre-Dame.

Megtanultam

Lét szélén
álldogálok egyedül én
önmagamba ölten a vágyat

Minden álmom
foszló ábrándokká zárom
kapaszkodóm csak az alázat

Megtanultam:
fent ő, s én vagyok alattam
testem csak szintje eme létnek

Tudni vágytam
s csak belémfojtottá váltam,
és kérdés maradt még temérdek.

Körbe nézek
s csak szívek nélküli érdek,
a főhajtásból lett fejvesztés

Zárva szemem
bensőmben sincs már kegyelem
magunktól soha sincs menekvés.

Várak, falak
álldogálnak az éj alatt
mögöttük hisszük a védelmet

De hol van már
a végtelen napos határ,
hol ember nem ismert félelmet.

Alattom' öl
az irígy, a hazug. Ököl
csap gyomrodba míly negédesen

fájdalom mar
savója elemészt hamar,
s gyilkosod vonul fenségesen.

Ó jó ebek!
Marjátok! Ők nem emberek!
Csak sátán fattya korcs cselédek

Uruk a kéj
mi lelkükben ölve enni kél,
s arca virág: mérges beléndek.

Ó asszonyok!
Védjétek kis porontyotok
szeretve, ölelve őt, sírva

Ha nem elég
mint érzi szívetek hevét,
árvaság viszi majd a sírba.

Megtalálja,
kutatja, a sátán kutyája
mind azokat ki fegyvertelen

Nem kímél meg
belédmarni vágyva remeg,
s nem ölheti meg őt értelem.

Ó férfiak!
körbe mind szabadult vadak,
erős karotok rá vessétek

könnyetek hull,
ha végre a gaz vére hull.
tetemét körbe nevessétek.

De ne karddal,
győzzetek igaz szavakkal.
Hűn szeretve, bízva családba

Hited ne vesd
kiben bíztál, mindig szeresd
S ha veszve is, de hazatalálva