Vagyok


Ember vagyok
Bőrömbe éket vájva az évek,
Belső titkaim kérdőjelekből
felkiáltójelekké válva
Minduntalan belélöknek
A múltamból idézett mába.
Holnapom felbontatlan levélként
Az asztalra dobva hever
Értelmét keresve a mának
A jövő még csak titokzatos, igéretes teher.
Lüktetek, érzek, félek, és elvérzek mindíg
a relatív idő bennem hagyja a nyomot
Kozmikus vágyaimból a Földre ránt vissza
Éjji menedékemből reggelre ébredve felderül bennem
Mosoly az arcomon, viszem hát keresztem
Ez a dolgom, Ember vagyok.

Nő vagyok.
Teremtőm érző, könnyező virága
A fény felé fordítom arcomat
Erőt keresve abban a léthez,
tovább küzdve áldatlan harcomat.
Mérget a világból sejtjeimbe gyűjtöm
Hagyom, hogy testem belülről rágja szét
Tisztasággal nevetek a világra
Elvégezve a napok fotoszintézisét.
Illatos teát főzök reményeimből
S lehűtve izzó mellkasod borogatom vele
Könnyeimből fátylat borítok minden bűnödre,
Hogy neked már ne kelljen küszködnöd vele
Kicsiny magamat melléd simítom
Én apró lehelletnyi lelkemnek a férfiak legyenek nagyok!
Nevetve elvirágzok szeretteim mellett,
Ez a dolgom, Nő vagyok.

Semmi vagyok.
Magamban állok a kozmosz szigetén
Egóm felemészti a vágyat mindennek lenni
Megbújni mindenki sírjának szegletén.
Felém fordított tükreitekből csak önmagam látom
S a hátam mögöttire nem tekint szemem
Arcom csak semmivé foszló álom
Ti a világot mutattátok nekem
Eloszlok, s cseppjeim lábatok elé görögnek
csendben
Meghajlok ezentúl mindenért mit kapok,
Összeforr az idő akkor egy csöppnyi percben
Veletek minden, magamban Senki vagyok.